Nem tudom, én vagyok-e az egyetlen, aki motorsportokat nézve kedvet kapott, hogy maga is kormány mögé üljön. Azt gyanítom, hogy nem, mert bennem már pár hónap F1 rajongás után felmerült, hogy kipróbálnék valami versenyautót. Vagy gokartot. Vagy bármit. Mindezt úgy, hogy ha már nem is félek a vezetéstől, továbbra sem vagyok a legmagabiztosabb sofőr.
Ha pedig tényleg nem én vagyok az egyetlen, és másban is vannak hasonló vágyak, félelmek, és esetleg bizonytalanság is, hogy hogy lehet ezt kipróbálni, akkor itt vagyok, és elmesélem, hogy hogyan fizettem be magam egy gokart órára, és hogyan zajlott.
Aki ismer, az tudja, hogy szeretek mélyen belemászni a nyúlüregekbe, és viszonyleg gyorsan fejlesztek megszállottságokat (lásd F1 a teljes érdektelenségtől odáig, hogy most erről írok), úgyhogy nem is én lettem volna, ha két alkalom gokart után annyiban hagytam volna az egészet. Itt jön a képbe az, hogy az embernek érdemes kifejezni a rajongását, mert egyrészt, a lelkesedés megosztása a legjobb dolog a világon, másrészt, így lehet hasonló érdeklődésű emberekkel találkozni, és persze lehetőségeket kapni a rajongásod tárgyával kapcsolatban.
Életem második gokartozása után kitettem egy mémet Instagramra arról, hogy találtam egy hirdetést gokart táborról, ahol megtanítanak alapvető dolgokra, csakhogy rájöttem, hogy a gokart tábort gyerekeknek szervezik. Nem 32 éves nőknek.
A gokart pályát is betaggeltem ezek alatt, nagyrészt ‘mert miért ne’ alapon és nem sokkal ezután kaptam tőlük egy üzenetet, hogy egyébként tartanak oktatást is, szóval ha érdekel, akkor menjek nyugodtan. Akkor is, ha 32 éves nő vagyok, aki ambivalens viszonyban van a vezetéssel (ezt nem mondták, ezt csak én teszem hozzá, mert így éreztem).
Ebben a beszámolóban szeretném elmesélni, hogy milyen volt az első gokart órám, hátha más, akinek hasonló félelmei vannak, vagy nem tudja, hogy hol kezdje a gokart dolgot (vagy bármilyen új hobbit igazából), kedvet kap. Ha pedig nem, ez a cikk akkor is egy tisztelgés az előtt, hogy a a nyíltszíni rajongás milyen lehetőségeket nyit meg az ember előtt.
A hosszú és velős bevezető után rátérek a fő témára, hogy milyen volt az első gokart órám! Kicsit korán érkeztem a helyszínre és még egy csapat volt a pályán, úgyhogy várnom kellett negyed órát – épp elég arra, hogy jól túlgondoljam az egészet és elkezdjek izgulni.
Amikor végre eljött az én időm, csak annyi instrukciót kaptam, hogy menjek, ahogy szeretnék és tudok, hogy megnézzük, hogy megy, miben kéne fejlődni. A fejemben nyilván megvolt erre az a rendkívül magabiztos válasz, hogy tulajdonképpen bárhol kezdhetjük, mert fogalmam sincs róla, hogy mit csinálok.
Köröztem a pályán 8 percig, és éltem a világomat boldogan, ami mint később kiderült 3 másodperccel jobb időt eredményezett mint az előző alkalommal futott legjobb köröm. Ez egyszerre volt sokkoló is, meg teljesen érthető is. Életem első gokartozásakor (a Carlos Sainz Karting Centerben) azt tűztem ki, hogy ne kenődjek fel a falra és érezzem jól magam (sikerült), a második alkalommal már szerettem volna valami sebességre emlékeztető dolgot is csinálni (3. lettem az 5 versenyzőből, úgyhogy mondjuk, hogy sikerült), és ez volt a harmadik alkalom. Most már volt egy koncepcióm arról, hogy mégis mit csinálok, meg egy homályos elképzelésem is, hogy hogyan kéne jól.
Miután demonstráltam, hogy mit (nem) tudok, kaptam néhány visszajelzést – ez nagyon hasznos volt, mert a hajtűkanyarokkal kapcsolatban például megvilágosodtam és ezt én a kormány mögül magamtól biztos nem tudtam volna megtenni. Utána végigsétáltunk a pályán végignézve az összes kanyart, hogy merre fut az ideális ív. (A fejemben egyébként ez egy viszonylag friss koncepció, lévén tavaly szeptember óta foglalkozom bármivel, aminek köze van az autóversenyzéshez, és az ideális ív létezése viszonylag későn került a látókörömbe ennek kapcsán, nemhogy a gyakorlati alkalmazása.)
Természetesen képtelen voltam mindent megjegyezni, amiről szó volt, mert már eufórikus állapotban voltam az egész szituációtól, meg arra is gondoltam közben félig, hogy épp egy pályasétát tartok, mint a “nagyok”. Harmadrészt kb. 4 órát aludtam éjszaka.
Miután átbeszéltük a pályát, az első kanyart néztük ki, mint fejlődési terep, úgyhogy oda került pár bója, hogy azok segítségével próbáljam megtenni az ideális ívet. Szerintem mire visszaültem a gokartba, pont beütött az alváshiány és az agyam is túltelítődött – vagy csak ráfeszültem a dologra, mert mindent, amit megbeszéltünk, hogy ne csináljak, csináltam. A gumifallal többször is összecuppantam, és éreztem, hogy sokkal lassabb vagyok, mint korábban. Egy ponton feladtam, hogy bárminemű fejlődést mutassak be és azt tűztem ki magam elé, hogy csak érezzem jól magam függetlenül mindentől. A végén még kaptam egy bemutatót, hogy hogy kellett volna jól csinálni, amitől még sajnos jelenleg messze vagyok, mint Makó Jeruzsálemtől, de nem is ez számít.
Nagyon jól éreztem magam, olyan adrenalin meg dopamin meg ki tudja milyen löketet kaptam, hogy hazáig vigyorogtam, mint a tejbetök, és legyőzhetetlennek éreztem magam. Egy ponton megcsapott, a saját benzin illatom is, de még ez is magabiztossággal töltött el. Az első órát abszolút sikernek könyvelem el, teljesen biztos, hogy lesz következő is, úgyhogy éppen rózsaszín sisakokat böngészek az erkélyemről, még mindig benzin illatúan.
