A február általában az az évi Forma-1-es autók bemutatóiról szólnak. Ha az autók formavilága mennyit változik, az rendre attól függ leginkább, hogy vezettek-e be új technikai szabályzást. Ezen felül azonban ami mindig izgatja az emberek fantáziáját, hogy milyen festést kapnak az autók. Ezt leginkább a szponzorok határozzák meg. Idén a legtöbb csapatnál jelentős megjelenésbeli változás aligha várható. Kivéve a Stake F1 és a Visa Cash App RB csapatoknál, mivel ők jelentős átalakuláson mentek át a tél folyamán, új névvel és új szponzorációval vágnak neki az idei szezonnak.
De nem volt ám mindig ilyen gyakran variálva az autók festése. A motorsportok hajnalán, az 1900-as évektől egészen az 1960-as évek végéig, a mai értelemben vett szponzorációról nem beszélhetünk. Akkoriban az volt a bevett szokás, minden versenyen, nem csak a Forma-1-ben, hogy az autók színe a márka, vagy a sofőr származási országát jelképezte. Ez nem volt egyenlő a jól ismert nemzeti színekkel, de minden országnak megvolt a maga „autószíne”.
E szokás a Gordon Bennett Kupáról származik, ahol nemzeti csapatokat az autók különböző színei által különböztették meg. Ennek értelmében Franciaország a kék, Belgium a sárga, Németország a fehér, az Egyesült Államok pedig a piros színt kapta. Amikor Nagy-Britannia 1902-ben először indult a versenyen, a nemzeti színeitől (piros, fehér és kék) eltérő színt kellett választania, mivel ezeket már kiosztották másoknak. Selwyn Edge 1902-es győztes Napierjét olajzöldre festették. A zöld szín ráadásul a mozdonyok és gépek színe volt, amelyben Nagy-Britannia az előző évszázadban világelső volt. Amikor Nagy-Britannia a következő évben az írországi Athyban rendezte meg az 1903-as Gordon Bennett Kupát, a britek a Shamrock-zöldet választották, amelyből később a British Racing Green, vagyis „brit versenyzöld” szín született.
Az igazán meghatározó autószínek, azok pontos színárnyalatai később a British Racing Greenhez hasonlatos „motorsportos” megnevezést is kaptak. Így születtek meg a Bleu de France színű Bugattik, vagy épp a Rosso Corsa Alfa Romeók.
Az 1930-as években a Mercedes-Benz és az Auto Union csapatai nem használták a hagyományos német fehér festést, az autó csupasz, fémszínű maradt. Innen ered az Ezüstnyilak kifejezés. A „legenda” szerint a „csupaszságnak” oka is volt, méghozzá az, hogy az autók túl nehezebbek lettek, mint a megengedett maximum súly. Így aztán a festés megspórolásával érték el, hogy a súlykorláton belül maradjanak.
Hogy magyar példát is említsünk…
…az 1930-as években Hartmann László Rosso Corsa színű Maseratival versenyzett, amit ha ideje engedte, magyar színűre festett át, tehát az autó eleje piros maradt, a közepe, ahol a versenyző ült fehér lett, míg az autó hátulja zöld színt kapott.
A háború utáni színeket a karosszéria, a motorháztető, a rajtszámok és azok háttere alapján határozták meg. Így jelentek meg az amerikai csapatok párhuzamos kék csíkjai az 1950-es években.
1968 tavaszán a nemzetközi versenyeken már engedélyezték a szponzori felfestéseket, amelyeket az Egyesült Államokban már néhány éve használtak. A dél-afrikai magáncsapat, a Team Gunston volt az első Forma-1-es csapat, amelyik a szponzorok színeire festette autóit. A következő versenyen, az 1968-as Spanyol Nagydíjon a Team Lotus lett az első gyári csapat, amelyik követte ezt a példát: Graham Hill Lotus 49B-jét az Imperial Tobacco Gold Leaf márkájának piros-arany-fehér színeiben indította. A ’70-es években aztán lassan teljesen eltűntek az addig megszokott színsémák.
Ezért volt anno a versenyöltözetek többsége világoskék és fehér
