Ayrton Senna továbbra is állócsillag a Forma-1 világában, és halálának a 30. évfordulójának a végére befutott a róla szóló brazil gyártású sorozat is.
Történetesen 1985 óta hatalmas rajongója vagyok a háromszoros világbajnoknak. Sosem titkoltam ezt, még személyes találkozásom és interjúim alatt sem, Alain Prosttal vagy Nelson Piquet-vel. Éppen ezért kifejezetten boldog voltam, amikor 2010-ben kijött Asif Kapadia dokumentumfilmje a brazilok hőséről. Magyarországon ez a film a mozikba nem jutott el, pedig volt rá terv, még Tarlós István akkori budapesti főpolgármesterrel. Ő egyébként hatalmas tisztelője, és a magyar leányvállalata a Renault-nak valamint a Hondának is beszállt volna a premier bemutató körüli forgatagba. A Corvin Mozi lett volna a helyszín, és tényleg remekül dolgozott rajta az akkori magyar forgalmazó. Ennyi év után már elárulhatom, hogy miért nem lett végül az egészből semmi: a masterfilmen totálisan elcsúszott a magyar felirat, és már nem volt idő azt újra összerakni, megfelelő minőségben. Így végül hazánkban csak DVD-n és Blu-ray lemezeken jött ki az indiai származású rendező műve.
És azzal sem voltam elégedett, amit még egyszer a Red Bull Ringen is megvitattam nem mással, mint Senna legnagyobb nemezisével, Prosttal. Nyilván, az öreg négyszeres világbajnok kapaszkodott az asztal szélébe, amikor közöltem vele, hogy Magyarország legnagyobb Senna rajongójával beszélget. Nyugodtan kötetlenül történt mindez, a diktafont sem kapcsoltam be. És a kezdeti barátságtalanul vizsgáló tekintete is elmúlt, amikor közöltem vele, hogy én sem vagyok elégedett a filmmel, mert belőle konkrétan antihőst faragtak. Elárulta, hogy a stáb négy órán keresztül faggatta, és hitt a projektben, őszintén felelt minden kérdésre. Ehhez képest a vágóasztalon kivágták kb. belőle Darth Vader figuráját, az ott elhangzottakból.
Megígérte akkor, hogy egyszer megírja majd ő, a saját történetét az ő szemszögéből. Ugyanakkor már ott közölte velem, hogy lesz olyan, amit Sennával kapcsolatban a sírba visz. Ugyanis 1993 végére, amikor ő tényleg letette a lantot, tényleg barátokká váltak. Ennek ellenére a Senna-dokumentumfilm alapművé vált. Hollywood pedig onnantól kezdve hitt újra az autóversenyes, autóversenyzős filmekben, a Netflix sem titkolta sosem, hogy ez a mű indította be a fantáziájukat, aminek ma köszönhető a Drive to Survive sorozat évente.
A 2024-es Senna-sorozat legnagyobb hibája pedig pontosan ez, hogy némileg szentírásként kezelte a 2010-es kiadást, pedig a VHS korszakban is születtek már a legendáról nagyon is jó hivatalos filmek az életművéről.
Sajnos, tényleg úgy ültem a tévé előtt, mint a „Volt egyszer egy Hollywood” filmből ismert Leonardo DiCaprio mém, hogy 5 percenként ujjal mutattam a jelenetre, hogy az nem úgy van, az nem ott volt, nem akkor volt, nem úgy nézett ki, stb. Ha már a kinézetről van épp szó: alapvetően a Senna családot megtestesítő színészek castingja sikerült a legjobban, kivéve a főszereplő, Ayrton. Gabriel Leone tényleg igyekezett, szó se róla, de fizimiskára tényleg csak bizonyos szögekből hozza a McLaren valaha volt legnagyobb ászát. Jót tesz neki, ha csak félig volt megvilágítva, és takarta a száját, akkor elhittem. Prost, Lauda, Berger, Mansell, Brundle ábrázolása viszont nem sikerült, szegény Roland Ratzenbergeré pedig egyenesen katasztrófa. Visszatérve Leone alakítására, a legnagyobb hiányom vele kapcsolatban, hogy egyáltalán nem jött át az, hogy Ayrton Senna történetesen mekkora karizmatikus személyiség volt, és egyben ezt is érzem talán színészileg szinte lehetetlen küldetésnek.
Dramaturgiailag óriási hibának érzem, hogy a balesettel indít, és azzal is zár nagyjából a sorozat. Hiperérzékeny Senna-rajongó ezért lehet, hogy akár az első 5 másodperc után rosszul érzi magát. Nem lett volna szerencsésebb, ha már ennyire keretbe akarták foglalni, hogy azzal kezdenek, hogy Frank Williams volt az első Forma-1-es csapatfőnök, aki mert kockáztatni, és beültette az első F1-es tesztjére a feltörekvő Ayrtont az autójába?
Kifejezetten bosszant az, hogy immáron tisztán 6 órányi Senna életműben megint fontos részletek maradnak ki, és olyan szálakat indítottak el, aminek vége sincs.
Borzasztóan kevés az, hogy gyakorlatilag az első 4 (!) Forma-1-es évét letudták 1-1 versenye kiemelésével, amely az 1984-es Monacói Nagydíj, és az első győzelme, 1985-ben Estorilban. Az esőisten kultot is akkor és ott akarják bemutatni, amikor nem az volt a versenyének a döntő momentuma, pedig valóban nyert épp elég futamot nem ideális körülmények között.
Érzésem szerint kicsit eltolódott Alainről a fókusz, mint „főgonosz. Most kvázi, hogy továbbra is Star Wars példáknál maradjak, a „Császár” lett az, Jean-Marie Balestre személyében. A Forma-1 azonban nem ilyen faék egyszerű. Sokkal színesebb, összetettebb, és gonoszabb a széria sportpolitikája, amelyet itt kicsit számonkérnek Sennán keresztül.
A legidegesítőbb karakter viszont egyértelműen és toronymagasan a nem létező Laura Harrison, stilizált újságíró.
Értem, Netflix, kell nő bele tehát. Nagyjából az ő fiktív figurája reprezentálja az általában meghatározó, de különutas brit patrióta sajtó véleményét, kérdéseit. Pontosan meg tudnám határozni, hogy mikor, kinek a kérdését adták a karakter szájába. Viszont ez így csak egy béna önálló mese lett a 6 részen keresztül, különösebben értelmezhető üzenet vagy karakterfejlődés nélkül. És ha már nők: indokolatlanul kiemelt figyelmet kap Senna felesége és barátnői, amelyek szintén sehová se futnak ki a történet szerint. Lilian esetében, ha már valódi drámát akart volna a Netflix, elárulhatták volna, hogy állapotos volt. Senna ekkor inkább a karriert választotta, mielőtt szétmentek, majd elváltak. Az is teljesen kimaradt, hogy ha már ennyire tudatos volt junior pilótaként is, akkor a versenyei előtt napokkal már visszafogta magát olyannyira, hogy külön ágyban is aludtak.
Adriane Yamin személye is teljesen kimaradt.
Nyilván a mai felfogás szerint nem éppen píszí az, hogy egy 15 éves lány barátja a 25 éves Senna, aki akkor már egy Lotusban ült. Ugyanígy megemlíthető lenne persze Christine Ferracciu is, aki 17 éves volt, amikor találkoztak, majd egy ideig jártak. Carol Alt amerikai modell sem került kicsit sem bemutatásra, ami érthető, hiszen kvázi szeretői voltak egymásnak évekig, hiszen a brazil publikusan ezen időszakában Adriane Galisteuval járt, míg Carol Ron Greschner hokijátékos felesége volt. Ugyanígy, ha már megpróbáltak letúrni Senna hódításainak a mélyére, kimaradt a modell „kollekcióból” Marjorie Andrade, Elle Macpherson, Lauren Hutton vagy Cindy Crawford… Nem véletlen tehát, hogy James Hunt is bírta Ayrtont. Ennyit arról a pletykáról is, amit Nelson Piquet terjesztett egy időben, mely szerint Senna meleg lett volna… Persze, Ayrtont se kellett félteni, később az elhíresült Playboy interjúban visszalőtt Nelsonnak, hogy neki megvolt korábban Piquet későbbi felesége is…
Xuxával való kapcsolata több részen át is bemutatásra kerül, de a kezdet nem stimmel, lezárást meg nem kaptunk ehhez a szálhoz. Adriane Galisteu meg igazi mellékszereplőként szerepel csak a filmben, hiába volt Senna utolsó barátnője. Pedig még könyvet is írt a kapcsolatukról. A valódi felsorolt hölgykoszorúhoz képest meg kapunk még egy teljesen fiktív és jelentéktelen egy estés kaland jelenetsorát, Monacóban, 1984-ből…
Borzasztó „Netflix-hatás” az is, hogy minden áron kijátsszák a rasszista szálat.
Elő lett adva, hogy a brit F3-ban Martin Brundle miatt fújolja a brazilt a hazai közönség. Monzában meg már a Ferrarihoz igazoló Prost miatt az őrjöngő tifosi törné meg mentálisan Ayrtont, aki persze csak mindezektől keményebb lesz. Ez úgy hülyeség, ahogy van. Pont, hogy nézői VHS videófelvétel is van arról a YouTube-on, hogy amikor Imolában történt a végzetes baleset, egy pillanat alatt elcsendesedett a nézőtér, felálltak, és tapsoltak, amikor a helikopter már felszállt, és tartott a bolognai kórház felé, fedélzetén a már eszméletlen Sennával. Egy dolog viszont tény: a brit sajtó mindenkit kikezd előbb utóbb, ha valamelyik jobb pilóta rálép egy brit tehetség kislábujjára. Lásd. legutóbb 2021 óta Lewis Hamilton és Max Verstappen esete.
Niki Laudával a valóságban soha nem beszélt ennyit Senna, mint a most kijött sorozatban.
Eleve elkönyvelte magában a brazil legyőzöttnek, hiszen ez valóban meg is történt a legendás Mercedes 190E futamon, a Nürburgringen 1984-ben. És ő volt az is, aki kijelentette, hogy nem fogja elengedni ugyanezen évben az utolsó futamon az akkor még csak kétszeres világbajnok osztrákot, mert minek, hiszen elé kvalifikálta magát, előzze meg, ha tudja. Ezek után gyakorlatilag kicsit mentor szerepben ábrázolni őt, több, mint vicces. Még ha Emerson Fittipaldi lett volna ez a figura, de pont Lauda, aki mindig is inkább Prost pártján állt? Egy dolog lett volna valódibb, ha győzködi, hogy menjen a Ferrariba, mert ez legalább valóban megtörtént.
Nigel Mansell karaktere ahogy gyakorlatilag kimaradt 2010-ben is a dokumentumfilmből, most sem került bemutatásra, pedig az ő kapcsolatuk is különleges. Verekedtek egymással, brutális előzéseket mutattak be egymás ellen, teljesen hülyére véve a másikat. Majd az 1991-es párharcuk is majdnem olyan erős, mint volt az Prosttal 1988 és 1990 között. Az 1992-es év szenvedései, teljesen kimaradtak megint. Az, hogy 1993 Doningtont – az évszázad futamát – meg kb. meg sem említik, ugyancsak óriási hiba. Iszonyatosan összecsapott lett a sorozat vége, mintha siettek volna vele, ahogy történt az a Schumacher minisorozat esetében is.
Ami viszont pozitív a sorozatban, az a hangulat.
Nagyon jól kapjuk a 80-as, 90-es éveket, hibátlan a zenei válogatás amely megjelenít egy-egy évet, bizonyos szituációban. Tina Turner „The Best”-je meg a legjobbkor jön. A szűk költségvetéshez képest is megpróbáltak sokat kihozni a forgatásra lefoglalt versenypályákból, de ugyanaz az érzésünk lehet, mint volt az a Gran Turismo esetében is, amikor a Hungaroring volt Le Mans, és sok egyéb pálya is. A megjelenített versenyautók is 90%-ban hozták a kívántakat, de például a Ferrari nagyon mellé ment. Az 1994-es konstrukciójuk megjelenítése sehogy sem stimmel, pláne nem a háttérben 1996-os San Marinó-i Nagydíj plakáttal a kommentátor fülkében.
Vitathatatlan, hogy Senna és Jim Clark azon figurái a Forma-1-nek, akik több generációnál is beégtek, hogy mi lett volna ha, nem halnak meg… Feltehetően teljesen más statisztikái lennének a királykategóriának ha életben maradnak. Épp ezért nem is csoda, hogy még mindig kultusz övezi őket. Csak Jim megmaradt alapvetően Nagy-Britanniában, illetve a sporág ínyenceinek, addig Ayrton egy globális hős, és a mai korszellemnek megfelelően eladható termékké vált, és csak szeretném azt hinni, hogy minden egyes ilyen dolog építő jellegű, és jó célt szolgál.
Vegyesek tehát az érzéseim, próbáltam elnyomni magamban a rajongót és az újságírót is, és „szüzen” megnézni a filmet. Leköt, valóban lett némi brazil szappanoperás bája, de aki csak egyszer is végigolvasta mondjuk Christopher Hilton alapműveit róla – amelyek magyarul is megjelentek annak idején – pontosan tudja, hogy mekkora része fikció a sorozatnak, és hol vannak benne a bakik. Kér érte, mert a valós élete is nagyon is színes.
Karizmatikus egyéniség volt, hiába próbált belőle a sajtó egy része megközelíthetetlen, mániákusan az eredményeket hajszoló, kegyetlen egoistát faragni. Nagyon is volt emberi oldala, tudok róla olyan történeteket is, amelyeket személyesen Josef Leberertől hallottam, aki igazán a belső köréhez tartozott. Olyan meg még véletlenül sem történt, hogy már 1994-ben Imolában pont Brundle, Ratzenberger és Senna beszélgetnek biztonsági kérdésekről. Hiába nem dokumentumfilm, elvárható lenne némi hitelesség azért, azt gondolom. Úgyhogy összességében, de fájó szívvel jelentem ki, hogy nekem ez inkább csalódás volt most. Félek, hasonló élménye lesz a mai generációnak is majd Brad Pitt F1-es filmje után…
