Egy dél-amerikai megszállott álma: így született a Chelsea1979 motorsport-szentély

A Spanyol Nagydíj hetében lehetőségem volt meglátogatni Eduardo Costabal magángyűjteményét, a Chelsea1979-ot. Az Instagramon találtam rá, és mivel ez a kollekció minden értelemben véve rendkívül exkluzív, nem számítottam rá, hogy a tulajdonost ennyire megközelíthetőnek érezzem. De talán nem is ez az első szó, ami eszembe jut róla…

Még egy megszállott dél-amerikai

Nem tudom, miért van az, hogy a dél-amerikai férfiak hajlamosak megszállottan rajongani az autókért, majd erre az „őrületre” egy egész birodalmat építeni. De Horacio Pagani és Eduardo Costabal után kezdem azt hinni, hogy ez már-már sztereotipikus…

Igen, a „megszállott” az első szó, ami eszembe jut. Hiszen, ha tinédzserként odamész a motorsport-hősödhöz – Eliseo Salazarhoz, a chilei F1-es pilótához – és minden bátorságodat összeszedve közlöd vele, hogy oda kell adnia a sisakját, mert te majd motorsport-ereklyemúzeumot fogsz építeni? Ez már önmagában kicsit őrült dolognak hangzik. De aztán tényleg meg is csinálni? Ez számomra már az „őrület” extrém szintje, a jó értelemben. Csak remélni tudom, hogy bennem is meg ez a hajtóerő, legalább egy kis részben.

Ha megnézed a weboldalukat vagy az Instagramot, rengeteg fotót láthatsz a helyről. Őszintén, én egész nap el tudnám nézegetni. De még ezek a képek sem készítettek fel arra az otthonos légkörre, ami ott fogadott. Tágas terek, óriási kényelmes kanapék és luxus, valamint vintage autók? Számomra maga a tökély! Amikor beléptem az első terembe, és megcsapott a garázs ismerős illata, meg kellett állnom egy kicsit, olyan erőteljes volt az otthonosság és béke érzése.

A gyűjtemény

A múzeum jóval nagyobb, mint amit kívülről sejtet, és talán pont emiatt született a „nagyobb, mint az élet” kifejezés. Mert egyszerűen nem tudom máshogy leírni azt, amikor évtizedek motorsport történelmét valaki ennyire precízen és kategóriák szerint összegyűjti. A Forma-1-es világbajnokok versenyoverálljai ott sorakoznak időrendi sorrendben, csakúgy, mint a MotoGP-bajnokoké.

Bevallom, próbáltam palástolni a meghatottságomat, de ebben a teremben a könnyeimmel küszködtem. De nincs miért szégyenkezni – Emerson Fittipaldi is járt már ott, és először ő sem értette, miért olyan lenyűgöző ez a hely. Aztán ő is sírva fakadt. Neki ezek a ruhák nemcsak versenyzői öltözetek voltak, hanem barátoké, ellenfeleké, az életének és a történelmének részei.

Azt hittem, ennél nem jobban nem lehetnek úrrá rajtam az érzések, de tévedtem: Costabalnak Schumacher minden egyes F1 versenyévéből van egy overallja. Igen. Minden. Egyes. Évből.

Ez az ember nem ismer lehetetlent. Hadd bizonyítsam: Schumacher 1991-ben a Jordannél debütált – mindössze egyetlen versenyhétvégén ült náluk autóban, és állítólag két overallt viselt. Costabal nemcsak hogy akarta az egyiket, hanem megszállottan ragaszkodott hozzá, hogy az övé legyen. És most, az egyik ezek közül ott van kiállítva a Chelsea1979-ben – a gyűjtemény teljes.

Van egy egész terem a ralinak, és külön a Dakarnak szentelve. Megannyi történet, megannyi autó, amelyekről külön-külön lehetne mesélni, de azt hiszem, szavakkal ezt nem lehet igazán visszaadni. Abban is biztos vagyok, hogy a történeteknek csak egy kis részét hallottam. És itt visszakanyarodok oda, hogy mennyire megközelíthetőnek éreztem ezt az embert, Eduardo Costabalt, akivel személyesen soha nem is találkoztam.
A Chelsea1979 bizonyos szempontból valóban a motorsportnak emelt szentély, de sokkal több is annál. Olyan, mintha maga a tulajdonos esszenciája testesülne meg benne. Tudod, mire emlékeztetett? Arra a Tiktok-trendre, hogy „egy lány szobája múzeuma mindannak, amit valaha szeretett” – amikor a tiktokozó körbevezeti a nézőket a kincsei között.

Nos, Costabal ezt a trendet sikeres felnőtt férfi-verzióban valósította meg. Kedvence a belga Tintin képregény, így figurák és képek mindenhol felbukkannak. Mutattak nekem egy Tintin-tematikájú WC-t is. Van egy sarok a valódi szamurájpáncéloknak, aki az értékrendjük miatt kerültek oda – nagy rizikó, adrenalin, mentális erős és nyugalom a csata hevében.

A modellautó-gyűjteményét is kiállította – válogatnia kellett, mert csak korlátozott számú férhetett el. Szinte látom magam előtt, ahogy sorra vette a darabokat: „Ez legyen kint? Vagy inkább az?” Aztán döntött, és gondolom, időnként cserélgeti őket. Könyvgyűjtőként teljesen átérzem a rendszerezés, újrarendezés, kategorizálás örömét, és azt, hogy egyszerűen csak jó nézegetni a saját gyűjteményedet.

Az utolsó szoba a személyes tárgyalója volt, ami tökéletesen beleillett az összképbe. A legkülönbözőbb dolgokkal van berendezve, mégis olyan harmonikusan, hogy nem is értem, hogyan tudnak ott komoly dolgokról beszélni. Számomra egyértelműen a kényelem tere, ahol legszívesebben én egész nap csak heverésznék.

Igen, a Chelsea1979 elsősorban autós és motorsportos ereklyék gyűjteménye, egy rendkívül otthonos hely, számos közösségi térrel. Exkluzív eseményeknek, találkozóknak, sőt podcastoknak is helyet ad. De valójában minden dolgok múzeuma, amelyeket Eduardo Costabal valaha szeretett.

Egy kerek történet

Most térjünk vissza az Eliseo Salazar-sztorihoz. Mert ha valami, akkor ez tényleg a kör bezárása! Costabal gyerekként azt a célt tűzte ki, hogy múzeumot épít – és mindennek az alapja az a bizonyos sisak volt, amit végül meg is kapott Salazartól. Évek múltán pedig megvásárolta Salazar 1983-as autóját, amely komoly felújítást igényelt. Olyannyira, hogy még amikor elkészült, sem volt biztos, hogy működőképes, hiszen kipróbálni sem tudták.

De végül egyetlen dolog maradt hátra: megmutatni Salazarnak. Costabal meglepetésnek szánta, ezért csak annyit árult el, hogy Salazarnak Chiléből Európába kell repülnie, mert valamit személyesen kell látnia. Hosszú telefonhívások és sok győzködés után végül beadta a derekát. Néhány héttel később pedig ott állt újra az F1-es autója mellett – sőt, vezethette is. Csak elképzelni tudom, mekkora elégtétel lehetett ez Costabal számára.
Most mintha új szinten érteném, amikor azt mondják, a tárgyak élő emlékek. A Chelsea1979 autói, overalljai, sisakjai önmagukban is rendkívül különleges történeteket hordoznak. De van még egy: a tulajdonosé. Az emberé, aki hitt az álmában, és akinek a szenvedélye olyan erős volt, hogy a kudarc lehetősége fel sem merült benne. Ez számomra mélyen inspiráló.

A Chelsea1979 egy nagyon különleges hely, ahol a szenvedély szinte tapintható. Óriási megtiszteltetés és kiváltság volt, hogy végigjárhattam a gyűjteményt – főleg, hogy nem látogatható a nagyközönség számára (időnként tartanak nyílt napokat, szóval érdemes figyelni a közösségi média felületeiket).
Teljes élmény volt – biztos vagyok benne, hogy egy egész napot el tudtam volna tölteni ott, minden apró részletet felfedezve. Talán egy nap, amikor én is sikeresen megélem a saját „megszállottságomat” és elértem az álmaimat, készíthetek Costaballal egy interjút. És az lesz az én Eliseo Salazar-pillanatom, amikor az én köröm is bezárul.