Zak Brown, a McLaren Racing ügyvezető igazgatója 2025 novemberében jelentette meg Seven Tenths of a Second című kötetét, amely egyszerre ígér betekintést a Forma–1 kulisszái mögé és kínál tanulságokat az üzleti élet számára. Bár a nemzetközi sajtó „az év vezetői könyveként” emlegeti, valójában a mű sokkal árnyaltabb képet fest: egy vérbeli amerikai marketinges önigazolását, aki bár vitathatatlanul sikerre vitte a McLarent, stílusában néha túlságosan is ragaszkodik a saját maga által felépített narratívához.
Angol nyelvben érhető el, de könnyen olvasható, nyelvgyakorlásnak is megteszi. Ami azonban számomra zavaró volt, hogy eleve nem szeretem az angol elbeszélő jelenét, erre Brown végig így beszél (ír) a gyerekkoráról.
Nem olvastam temérdek könyvet angol nyelven. Amit igen, az is mind F1-es volt, és egyik sem volt ennyire… amerikai. Ez persze nem róható fel az alanynak, de kicsit soknak és túlzásnak hatott számomra az amerikai „tündérmese”, még ha vitathatatlanul sok meló is van benne.
Kontraproduktív érvek
Nagyon sokat ismétel, maximum más szavakat használ, de tarlamilag sokszor futjuk meg ugyanazt a kört.
De van, amikor még szinonimák sincsenek. Annyiszor írja le hogy „I’m very transparent”, „én őszinte vagyok és sosem hazudok, nagyon elnéző vagyok és elfogadom a hibákat”, hogy bár oké, elhiszem, de ha ennyiszer ismételget valaki valamit, ennyire meg akar róla győzni, akkor épp az ellenkező hatást kelti.
De ha már „negatívval” nyitottam (nem így terveztem de az angol nyelvű szál valahogy itt ide vezetett), akkor most jöjjön a jó.
Pozitívumok
Alapvetően teszik, hogy leírja a gyerekkorát, családi hátterét, motivációit. Némileg meglepett hogy ilyen „problémás” gyerek volt. Ugyanakkor az ő példája is jól mutatja hogy nincs „rossz” gyerek csak meg kell találni hozzá a közös hangot és meg kell találnia azt a hobbit, szenvedélyt, amit őszintén és lelkesen tud űzni és láss csodát, rögtön nem agresszív és „rossz” mert megfelelő helyre csatornázza az energiáit. Az eleven és rossz gyereket nem leszedálni kell, ahogy az mostanság gyakorta szokás, „csak” cél kell neki… (Na mindegy, ez más tészta.)
Kimondottan érdekes volt szerintem az a rész, melyben elmesélte, hogyan ismerte fel, hogy versenyzés helyett inkább üzletelnie kellene, mert abban jobb, az jobban az ő terepe. Enged némi kis betekintést a vezetői szemléletébe, bár csak felszínt kapargat és néhol inkább hangzik ilyen közhelyes motivációs előadásnak.
Az a rész is tetszett, amelyben levezeti, hogy miért a McLaren ajánlatát választotta az F1-é, mint szériáé helyett.
Szintén érdekesség, ahogy elmeséli, hogy miért és miként ment végbe a McLarennél a kultúraváltás, de akadt benne jókora túlzás is. Például hogy azért döntöttek a papaja szín mellett, mert a rajongók azt akarták.
Ekkora kamut!
Tisztán marketing oka volt. Egyrészt jobban kitűnik, másrészt jól lehet építeni a heritage-ra. De a rajongóknak még ha előzetesen tetszett is az ötlet, nem volt ez olyan központi téma! Nem volt rajongói nyomás. A rajongók csak azt akarták, hogy a csapat ne a mezőny végén kullogjon, tökmindegy milyen színben. A papaja azonban eladhatóbb volt. Ennyi.
Brown egy vérbeli marketinges és ügynök – az egész élete arról szólt, hogy eladjon valamit: magát, vagy egy csapatot, akármit. Szóval ezen túlzás után ismét csak kételyeim támadtak, hogy milyen mértékben kell/lehet a leírtakat készpénznek venni…
Ami még érdekes és némileg újdonság volt, hogy elmesélte az ő és a McLaren szempontjából a COVID kirobbanásának megélését. Hiszen egy mclarenes volt az első F1-es fertőzött és ők döntötték el először, hogy nem állnak rajthoz a 2020-as Ausztrál Nagydíjon. Ami aztán elindította a dominósort. Itt vannak érdekes történések, és ha valóban úgy történtek a dolgok, ahogy Brown állítja, akkor kijelenthető, hogy az F1, hát… nem volt túl okos a történet kezdetén.
Összességében azt gondolom, hogy a könyv legjobb része az első fele (még az elbeszélő jelen ellenére is), ami arról szól, hogy hogyan alakult az élete, míg eljutott az F1-ig.
A tényleges F1-es részt unalmasabbnak tartottam.
Talán azért, mert az F1-es történésekkel képben vagyok, így újat nem mondott, csak elrizsázta ismét ugyanazokat amiket így, vagy úgy de már hallottunk tőle.
Erkölcsi iránytű szerepében akarja feltüntetni magát, aminek ellent mond, hogy egészen sok szót szentel Christian Horner és a Red Bull becsmérlésére, ami itt kissé kellemetlen és indokolatlan volt.
Meglepő helyről kapott pozitív szavakat a Red Bull ex-csapatfőnöke, Christian Horner
Ez a könyv kicsit mintha csak arról akarna szólni, hogy Brown megmagyarázza, hogy ő igenis jól beleillik az F1-es közegbe. De megmagyarázás helyett sokszor éreztem inkább magyarázkodónak, ami nagy különbség.
Nagyon sok az „I” és „My”, ami persze egy önéletrajzi sztoriban nem meglepő, de valahogy mégis soknak éreztem. Ha azt mondom, hogy „én mindig is mondtam hogy az XY fontos téma” az sokkal tudálékosabb, jóemberkedősebb, mintha azt mondom, hogy „az XY fontos téma mindenki számára”. És itt előbbiből volt több.
Tetszett is a könyv és nem is. Gyatlov elvtárs szavaival élve: „3,6: Nem jó, de nem is tragikus.” Vannak jó részei, nagy tanulságokat akar mondani, de valahogy mégsincs mélysége. Hogy sokan „üzleti” meg „vezetői” könynek tartják, az pedig bőven több, mint költői túlzás. Egy érdekességnek mindenképpen jó.
