Izgalmas hazai autós program, F1-es elvonási tünetek ellen (is)!

Nem emlékszem pontosan, hogyan hallottam először a Kaáli Autómúzeumról. Az biztos, hogy azonnal fölkerült a listámra, viszont nem igazán tudtam, hogy hogy tudnám úgy meglátogatni, hogy nem autóval megyek (szerintem az autó- és motorsport rajongói életemben az a legnagyobb ellentmondás, hogy nincs autóm). Aztán jött egy lehetőség, hogy pár napot Veszprémben tölthetek, és innen már VOLÁN-busszal is elérhető távolságba került.

Bejelentkeztem egy péntek reggel 10:30-as körbevezetésre (a gyűjtemény csak idegenvezetéssel és előzetes bejelentkezéssel látogatható), és aznap már háromnegyed órával az időpont előtt ott is voltam Dörgicsén. Hogy elüssem az időt, megnéztem a helyi látványosságokat, két templomromot, meg az Összefogás Nemzeti Óriástartályát (igen érdekes emlékmű).

Úgy tudom, időnként Kaáli professzor is jelen van ezeken a vezetéseken, de amikor én mentem, akkor sajnos nem így történt. A bemutató elején szocialista éra-beli járművek voltak, és minden annyira gyönyörűen karbantarva/felújítva, mintha csak a szalonból gördültek volna ki. Pedig nem mai csirkék voltak.

Azt mondták a körbevezetésen, hogy mindegyik jármű működőképes állapotban van, és időnként mennek is velük pár kilómétert, hogy életben tartsák őket. Számomra nagyon szimpatikus volt, hogy mindegyik autó olyan gyönyörű csillogóan tiszta volt, már csak azért is, mert sajnos jártam már olyan múzeumokban (amiket most nem fogok nevesíteni, de a korábbi cikkekben illettem őket ilyen jellegű kritikával), ahol állt egy vastag porréteg a kiállított autókon.

A második állomás a motoroké volt, ehhez sajnos nem sokat tudok hozzáfűzni, a motorok nem az én asztalom – az autókkal és a motorsporttal kapcsolatban is elsősorban mindig az emberi oldal és a történetek érdekelnek, viszont ebből itt kaptunk egy dózissal: Kaáli professzor édesapja körbemotorozta a Balatont vele és az egyik testvérével, azzal a nem titkolt céllal, hogy a motorozás iránti szeretetét átadja nekik. Pár évtizeddel később ott állva a rengeteg motor között, egyértelmű, hogy siker koronázta a törekvését. Azt hiszem, a saját lelkesedésünk az, amivel a leginkább tudjuk inspirálni a körülöttünk lévőket, és neki ez remekül sikerült. Annyira, hogy a professzor a saját gyerekeivel is újraalkotta azt a fényképet, amin az édesapja vele és a testvéreivel ül egy motoron.

Ezen a részen volt a gyűjtemény legrégibb autója is, amit a 3 órás tárlatvezetéseken be is indítanak (és ez is működöképes állapotban van!). Ilyen tárlatvezetések változó rendszerességgel vannak, sajnos az én látogatásommal nem esett egybe egy ilyen sem (így a rövidebb, 1,5 óráson vettem részt), pedig egyébként kíváncsi lennék – ez csak azt jelenti, hogy vissza kell majd térnem.

A legutolsó állomás két részből állt, volt egy része, ami kicsit vegyesfelvágott volt: versenyautók, a Kaáli család saját családi autói és többek között egy zöld Ford T-modell kapott helyet (ezt az autót ugye bármilyen színben lehetett kérni, amíg az a szín a fekete volt, kivéve a gyártás utolsó két évében, amikor más színeket is gyártottak).

Itt ráfókuszáltam a versenyautókra, és ismételten sokkot kaptam, hogy mennyit fejlődtek a biztonsági rendszerek a versenyzés hőskora óta, amikor még biztonsági öv sem volt. Vagy inkább mondjuk úgy, hogy a teljes hiányból eljutottak arra a szintre, amit most ismerünk. (Egyébként szó esett Barényi Béláról is, akiről a 365 Oldtimer Múzeumban hallottam először, és aki gyakorlatilag az autós biztonsági rendszerek atyja.)

A legutolsó rész ritkaságoknak és persze a jól ismert luxuskülönlegességeknek adott helyet. A kedvencem itt a Mustang volt (ami mindig és mindenhol a kedvencem, bár nekem kék színben jobban tetszik, úgyhogy a kiállítás abszolút favoritja mégiscsak a Volkswagen Bogár volt, amivel gyerekkoromban örök szerelembe estem), és hatalmas különlegesség, hogy a logóját megcsináltatták egy fémművésszel, és ez az egyetlen ilyen a világon.

Itt egyébként országonként voltak nagyjából rendezve az autók, és az amerikai részlegen kialakítottak egy diner jellegű kis sarkot is, amit IMÁDTAM! (Egyébként ebben a témában ajánlom az i55 étteremet Budapesten.)

Ennyi volt nagyjából a látogatásom, a vezetés nagyon profi volt, habár az olyan kezdetű mondatok, hogy “mint tudjuk, hogy az az autó” (és utána folytatódott valami olyan dologgal, amiről még életemben nem hallottam), okoztak bennem némi inkompetencia érzetet. De azzal nyugtattam magam, hogy szeretek régi autókat nézegetni, és folyamatosan tanulok is róluk, de azért 1,5 év alatt ne várjunk csodákat, főleg, hogy az érdeklődésem központjában mégiscsak a F1 (és a versenypályák) áll(nak). Most is rengeteg mindent tanultam egyébként, legközelebb már okosabb leszek.

Mindenesetre szuper látogatás volt, jól éreztem magam, abszolút érdemes meglátogatni a gyűjteményt, ha valaki a környéken jár. 5000 forint a belépő az 1,5 órás látogatásra, és a duplája a 3 órásra, a téliszünetben pedig kiváló F1-elvonási tüneteket könnyítő program.