Álomból valóság – Egy Formula Renault-kör a Hungaroringen

Mindig közhelynek tűnt számomra, hogy „merj nagyot álmodni”, mert az álom definíciója szerint már alapvetően egy, a jelen valóságától elrugaszkodott dolog. Hova fokozzuk tovább!? Azt hiszem, erre most megkaptam a választ…

Nem sokkal azután, hogy Forma-1 rajongó lettem, írtam magamnak egy bakancslistát arról, hogy milyen, a sporthoz kapcsolódó dolgokat szeretnék végrehajtani. Felkerültek erre a listára pályalátogatások, versenyhétvégék, különböző élmények – köztük egy olyan is, hogy Formula-autózás. Nem pontosítottam, hogy hol, mivel, vagy mikor, de tudtam, hogy vannak erre specializálódott cégek. Mivel ezt egy nehezebben teljesíthető tételnek ítéltem, inkább a többit vettem előre (az ezekről írt beszámolóimat itt olvashattátok.)

Olyan sokáig volt pihenőpályán ez a tétel, hogy meg is feledkeztem róla, amíg egy nap a szerkesztőség megkeresett, hogy kaptak egy felkérést Formula-autózásra, és arra gondoltak, hogy mi lenne, ha én élnék a lehetőséggel. Felismerek egy visszautasíthatatlan ajánlatot, úgyhogy azonnal rábólintottam.

Így kerültem kapcsolatba Kisák Tomival a versenytaxi.hu-tól, aki különböző pályákon autóztat embereket a kétszemélyes Formula Renault-jával. Először telefonon beszélgettünk egy kicsit, hogy egészen pontosan miről lenne szó, és kiderült, hogy néhány kiválasztott nap elmennek egy pályára és az egyik üresjáratban kerítenének sort rám. Megkérdezte, hogy az opciók közül melyik pályát preferálnám. Megmondom őszintén, nekem teljesen mindegy volt.

Egy ponton a Hungaroring felújítására terelődött a beszélgetés, és ennek kapcsán említettem, hogy számomra az lenne az igazi valóra vált álom, ha a Hungaroringen mehetnénk. Ez még valamikor tavasszal történt, amikor a megújult mogyoródi pályát még csak messziről, a Szent László-kilátóról szemlélhettem. Igazából csak meg akartam osztani, hogy mi van bennem ezzel kapcsolatban, de Tomi, legnagyobb meglepetésemre azt mondta, oda is mennek, és potenciálisan meg is oldható.

Pár nappal a Hungaroring hivatalos megnyitása után ismét csörgött a telefonom: megvolt az időpont!  Bár Tomi nem tudta garantálni, hogy jut rám idő, azt javasolta, mindenképpen menjek ki, mert van rá esély. Ha visszagondolsz az első mondatra, szerintem sejted már, hogyan folytatódott a történet…

Jutott rám idő! Sőt, mi voltunk az elsők a pályán! Rám adtak egy Renault-s kezeslábast, csak hogy megállapítsam: egy ilyen versenyruha a létező legjobb divatkellék. Én még egyetlen embert sem láttam, akinek a felső része lehúzva vagy a dereka körül megkötve ne nézett volna ki hihetetlenül vagányan. Úgy éreztem, ezt mindenképpen dokumentálnom kell, ezért még a beszállás előtt lezavartunk egy komplett magazinfotózást.

200 fényképpel később kászálódtam be az autóba, és vártam az indulást. Nem én voltam az egyetlen. Tomi is szemmel láthatóan türelmetlen volt, nagyon ment volna már. (Megmondták, hogy 6:15-kor indulhatunk, úgyhogy arra vártunk, hogy 6:14 legyen, és elindulhassunk a lámpa felé).

Végre eljött az idő. A kör, amit megtettünk, a boxutcából indult, oda is tért vissza, és elsősorban az autó bemelegítése volt a célja, nem az én élvezetem mértékének növelése, mivel én csak amolyan extraként voltam ott. Ez azonban a legkevésbé sem tartott vissza attól, hogy majdnem telesírjam a bukómat a boldogságtól.

Teljesen jelen voltam azokban a pillanatokban. Olyan intenzív élmény volt, hogy pontosan fel tudom idézni az érzetét és a látványt (Tomi bukójával a középpontban). Sonny Hayes biztos is erről beszélt az F1 filmben, amikor kifejtette, hogy ő ezért az érzésért vezet: amikor lelassul az idő, megszűnik körülötted a világ, te pedig repülsz. (De itt ismét megjegyezném, hogy szerintem ez sokkal inkább a mentális jelenléttel, a jelenben levéssel függ össze, mintsem a sebességgel).

Kissé remegő lábakkal szálltam ki az autóból, mint aki be van drogozva, de szárnyaló lélekkel. Anyukám, aki velem jött, leginkább arra volt kíváncsi, hogy egy repülő felszállásához képest mennyire lapultam bele az ülésbe, de nem is tudom már, mit válaszoltam neki erre. Talán, hogy kevésbé?

El kellett telnie egy kis időnek, hogy összeszedjem magam, és újra tudjak funkcionálni. Ebben segített, hogy közben több (nem Formula) autó kezdett körözni a pályán, és a lelkivilágomra a motorhang valamiért nyugtatóan hat.

Ácsorogtam, nézelődtem, levettem a kezeslábast, amikor Tomi odajött, hogy beszervezett még egy autóhoz. Sőt! Még választhatok is, hogy a Yarissal vagy a Camaroval akarok-e menni. Egy perccel később már a Camaroban ültem Bencével, és csapattunk a köröket. Egészen más élmény volt, de hogy miben, azt nehéz megmondanom, mert ismét elég extatikus voltam. A mentális állapotomról szerintem sokat elmond, hogy más esetekben bizalmatlan vagyok utasként, és aki vezet, annak meg kell győznie arról, hogy biztonságban vagyok. Ebben a helyzetben viszont egyetlen aggódó gondolat nélkül szálltam be. Bencét akkor láttam életemben először, de semmi másra nem tudtam koncentrálni, csak a sebességre.

Végezetül, aznap még egy Ferrari Challenge-be is beülhettem. Itt már annyira felgyorsultak az események, hogy csak arra eszméltem, hogy húzom a fejemre a sisakot, és lamentálok, hogy a telefonomat nem kellene-e magammal vinnem… (Nem mintha a Camaroban sokat használtam volna. Csináltam ugyan egy 10 másodperces videót arról, ahogy áthaladunk a célegyenesen, de aztán inkább csak élveztem a kalandot).

Amikor aztán elindultunk, rájöttem, hogy miért nem lettem versenypilóta. (Mármint attól eltekintve, hogy egyébként is túl nagy a félelemérzetem.) A harmadik kör végére már nem voltam biztos benne, hogy a gyomrom még a neki kijelölt helyen tartózkodik, kiszálláskor pedig már enyhén émelyegtem. Valószínűleg az se segített, hogy az átlagosnál kisebb fejem van, és a sisak, amit adtak, állandóan mozgott, úgyhogy a látási viszonyaim körülbelül kanyaronként változtak.

Ettől függetlenül rendkívüli  élmény volt, márcsak azért is, mert a gumik nem voltak elég melegek, úgyhogy időnként csúszkáltunk (tudom, hogy ez nem ideális, de szeretem ezt a „víííííí” érzést), illetve az első körben konkrétan le is vágtuk a sikán második kanyarját.

Így zártam a napot – hihetetlen volt, főleg annak tekintetében, hogy még pár héttel korábban is mindez annyira távolinak és lehetetlennek tűnt. Már az a része ugye, amit egyáltalán el mertem képzelni. Ekkora élményről nem is álmodtam!

Nagyon köszönöm a Versenytaxinak – főleg Tominak és Nikinek – a meghívást, az élményt, valamint ajánlom nektek is. Ha ti is kipróbálnátok, ITT tudtok informálódni és bejelentkezni.