Így kapaszkodta vissza magát Martín a lelki összeomlás széléről a MotoGP élvonalába

Jorge Martín a MotoGP.com által közzétett interjúban nagyon személyes gondolatokat osztott meg az elmúlt két év mentális és fizikai kihívásairól. Martín, aki a bajnokság egyik leggyorsabb és legkövetkezetesebb versenyzőjének bizonyult, elárulta, milyen félelmek kísértették a szezon elején, és hogyan sikerült legyőznie ezeket.

„Februárban, a szünet után, amikor újrakezdtük, nem akartam újra MotoGP-motorra ülni” – vallotta be a Pramac versenyzője. Ez a meglepő kijelentés olyan sebezhetőségről árulkodik, amelyet ritkán hallani a MotoGP-környezetben, ahol a legtöbb versenyző fékezhetetlen alaknak mutatja magát. „Rengeteg félelmem volt. Nem tudtam, hogy képes leszek-e újra gyors lenni, mint tavaly. Amikor felültem a motorra, megértettem, hogy ugyanaz vagyok, hogy gyors vagyok, és hogy újra tudok küzdeni. Valójában azt hiszem, tavaly még gyorsabb voltam, vagy egy kicsit jobb volt a tempóm, mint a többieknek.”

Martín azonban nem habozott elismerni, hogy jelenleg egy olyan fázisban van, amikor versenyzőként teljesebbnek érzi magát. Amikor közvetlen riválisairól beszél, tiszteletet mutat, de ugyanakkor bízik is a saját sebességében: „Jelenleg Pecco, Enea és Marc nagyon közel vannak egymáshoz, nagyon hasonlóak vagyunk. De van néhány dolog, amelyeket tekintve erősebbnek mondhatom magam náluk.”

„Amiben a legtöbbet fejlődtem, az a mentális aspektus volt” – jelentette ki habozás nélkül. Martín részletezte, hogy tavaly képtelen volt kezelni a nyomást, ami álmatlan éjszakákhoz és mentális kimerültséghez vezetett, ami kihatott a pályán nyújtott teljesítményére. „Voltak olyan versenyek, amikor még aludni sem tudtam”.

„Akkor azt mondtam: ‘Oké, segítségre van szükségem, hogy megbirkózzak a hétvégékkel és a nyomással’. Most már megvannak az eszközeim ahhoz, hogy minden helyzetet kezelni tudjak, hogyan kezeljek egy rossz eredményt. A jelenre koncentrálok, tavaly túl sokat gondolkodtam azon, hogy mi történhet. Ebben a szezonban remekül alszom. Nagyszerű munkát végzünk. Természetesen érzem a nyomást, tudom, hogy ott van. Ahogy a Roland Garroson mondják, »a nyomás kiváltság«, szóval szerencsés vagyok, hogy van, nem mindenkinek adatik meg.”