Lando Norris szerződést hosszabbított nemrég a McLarennel, így az események tükrében elolvastuk a róla szóló könyvet.
Sokáig szemeztem a tavaly megjelent Lando Norris-könnyvel, mire rászántam magam a megvásárlására. Még a gomb megnyomása előtt is vacilláltam a gépem előtt, majd a kíváncsiság győzött, így megvettem egy példányt a kiadott műből.
Elsősorban arra voltam kíváncsi, miért ír egy újságíró könyvet egy fiatal versenyzőről, aki ugyan a siker kapujában van, ám a győzelemhez vezető ajtó küszöbén még nem sikerült átlépnie. A brit versenyző sikeres junior programot tudhat maga mögött, és a Forma-1-ben is jogosan jegyzik a reménységek névsorában, viszont az 5 éves F1-es karrierje még nem indokolja egy ilyen könyv megszületését.
Lewis Hamilton már első Forma-1-es éve után kiadatta a „történetét”, amit akkor túl korainak tartott a száguldó cirkusz közönsége. A hétszeres világbajnok a lejegyzett sorokban saját magát győzködte, és próbálta folyamatosan hangsúlyozni, hogy helyesen és eredményesen cselekedett. Ma már talán nem is publikáltatná ezt a könyvet, vagy ha könyvírásra és kiadásra adta volna a fejét, akkor teljesen más irányba mozdult volna a fókuszpontja. Ugyanakkor az a könyv az ő közreműködésével született meg, és a 23 éves brit gondolatait és világnézetét tárta az olvasó elé.
Életrajzi könyv vagy sem?
Viszont olyan könyvek esetén, mikor az alany nem fűzi a műhöz saját gondolatait, nem nyilatkozik az írás kapcsán az írónak, az tekinthető életrajzi könyvnek? Egy adott személyről szóló írásnak (különösen, ha sportoló), nem csak az eredmények felsorolásából, vagy a korábbi nyilatkozatok összeollózásáról kell szólnia. A Wikipédiát bárki meg tudja nyitni, és az adott eseményeken tett publikus nyilatkozatokhoz is mindenki hozzáfér. Egy könyvet nem azért vesz meg egy rajongó vagy egy sportszerető, mert olyan információhalmazra kíváncsi, amit két kattintással elér. Egy könyvben a személyes történeteknek, a belső vívódásoknak és a gondlatvilágnak kellene felszínre kerülnie.
Az elsődleges kérdés, ami bennem is párszor felmerült: életrajzi könyvnek tekinthető-e az a mű, amihez az érintett, a „főszereplő” nem adja áldását, engedélyét és külön nem járul hozzá annak megszületéséhez? A válasz lineáris. Természetesen a legegyszerűbb, ha az adott személy jóvoltából születik meg a könyv. Ám ha egy olyan személy foglalja össze egy sportoló élettörténetét (a helyzet egyszerűsítése miatt most csak a sportolókról szóló könyvekre térnék ki), aki testközelből kísérte végig annak pályafutását, látta a reakcióit és még az érzelmeit is. Külön energiát fordított arra, hogy megszólaltassa művében a címszereplőhöz kapcsolódó fontos személyeket, és mindemellett saját történetekkel is színesíteni tudta a könyvét, akkor még a kategóriába illeszthető az alkotás. Továbbá jó eséllyel az is tud róla, akiről az iromány szól. Ám abban az esetben, mikor a címszereplő sincs tisztában a mű megszületésével, már kérdéses a dolog.
Tavaly George Russell kapott az egyik sajtótájékoztatón egy olyan kérdést, hogy mit gondol az eddigi pályafutásából készült könyvről. A Mercedes fiatal versenyzője nagyokat pislogott és meglepetten konstatálta, hogy valaki írt róla egy megfogható, több oldalból álló és képekkel illusztrált alkotást. Ő ugyanis, nem tudott róla. Engedélyt személyesen nem adott rá.
Hasonló szituáció rajzolódik ki a Norris-könyv kapcsán is.
A könyv írója:
Ben Hunt már évek óta járja a világot a száguldó cirkusszal, és különböző lapok munkatársaként (egy ideje már a The Sun újságírójaként) viszi közelebb a sportág szereplőinek gondolatait a közönséghez. Hunt kérdései a sajtótájékoztatókon olykor ütnek, pár éve még a Mercedesszel is „összerúgta a port” provokatív megszólalása miatt.
Ám első könyve az angolok egyik reménységéről elég súlytalanra sikeredett.
Az első anekdota, amivel nyitja mondandóját, még ígéretesnek is tűnhet. A tapasztalt újságíró ott ül a McLaren folyosóján, és épp interjút egyeztet a sajtóreferenssel. Ekkor érkezik egy fiatal srác, akinek a nevét még a recepción sem tudják hirtelen helyesen, sőt a kommunikációs szakembernek kell az interneten utánanéznie, hogy jól írták-e a nevét (a csapat felkészültségéből és profizmusából jócskán elvesz ez a pillanat, ugyanis Lando Norris helyett, Lando Morris érkezett találkozóra Zak Brownhoz). A furcsa egybeesés, a titkolózás és a saját tapasztalatok és benyomások leírása még jól is működik. Viszont a bevezető után átcsap egy bővített Wikipédiába a könyv, ami a versenyző fiatalkori sikereit és eredményeit sorolja fel. Az információk többségéhez bárki hozzájuthat az interneten, különösebben nem is kell megerőltetnie magát az olvasónak ahhoz, hogy megtalálja az adatokat. Ám ezért nem vesznek több ezer forintos könyvet a rajongók.
Sajtófelelős, menedzser és apa, de hol a főszereplő?
A művet némileg Charlotte Sefton, Mark Berryman és közvetve Adam Norris menti meg. Lando édesapja ugyan nem a szerzőnek nyilatkozott, ám egy korábbi interjúban elmondta, hogyan lett sikeres üzletember, és milyen szellemiségben nevelte gyermekeit.
„Mindenki másnál keményebben kellett próbálkoznom. Nem voltam olyan jó, mikor elkezdtem az egészet. Rengeteget kellett dolgoznom, hogy felzárkózzak a többiek szintjére. Nagyon korán kezdtem az üzleti életben, és sokat kellett küzdenem azért, hogy komolyan vegyék az ötleteimet. Az iskolában az emberek azt hitték, buta vagyok. Annak is éreztem magam, mert az évfolyam legrosszabbjai között voltam. Még mindig küszködöm mikor az emberek nevét kell megjegyeznem. A mai napig nem vagyok jó ebben, a 99%-át elfelejtem. Teszteltek az általános iskolában emiatt, de az sem segített, hogy tudtam a probléma nevét. Úgy éreztem, hogy a diszlexia egy újabb szó arra, hogy valakit ostobának könyveljenek el.” /Adam Norris/
Mark Berryman az ADD Management egyik igazgatója már a könyv szerzőjének beszélt arról, hogyan alakult a kapcsolata a fiatal brit versenyzővel. Sok energiát kellett abba belefektetnie, hogy Norris hallgasson rá, és megfogadja a tanácsait. Az üzletember a 24 éves versenyző jelleméről és makacsságáról is beszélt, továbbá kihangsúlyozta milyen fontos Norris számára a bizalom.
Charlotte Sefton gondolataiból már a Forma-1-be belecsöppenő és a teljesítménykényszer miatt küszködő versenyző világa körvonalazódik, aki az idő múlásával megtalálja az útját és a hangját a királykategóriában.
„Nyilvánvalóan nekünk a helyes úton kellett tartanunk Landót, de ő mindig lázadt azzal, hogy nem a megfelelő öltözetben jelent meg. Nem a megfelelő cipőt vette fel, vagy olyan ruhadarabok voltak rajta, amikhez a csapatnak semmi köze. Próbált minket tesztelni, én pedig azt kérdezgettem: hogy lehet az, hogy Carlos mindig időben érkezik, és megfelelően van öltözve? Egyszer visszakérdezett, és arra volt kíváncsi, miért beszélek neki mindig Carlosról, és miért hasonlítom össze őket. Azt válaszoltam, hogy jöjjön vissza hozzám, ha már 5 évet lehúzott az F1-ben. Átvettem egyfajta nővér szerepet, így amikor (Sainz távozása után) együtt dolgoztunk, már jó volt a kapcsolatunk. Néha csak leültem vele a szobájában, a motorhome-ban és az életről beszélgettünk.” /Charlotte Sefton/
Míg Sefton és Berryman megszólalásai pozitívumoknak könyvelhetőek el, addig Norris költözése már túl lett dramatizálva. Az Egyesült Királyságban felnővő és az országot szerető brit pilóta 2022 végén úgy dönt, maga mögött hagyja a Ködös Albiont és a francia Riviéráig meg sem áll. Ez a döntés többször visszaköszön a könyvben és túl nagy hangsúlyt is kap. Holott Norris egyértelműen lenyilatkozta, (nem a könyv kedvéért) hogy miért szedte össze a cuccait, és hagyta hátra addigi otthonát. Nem szereti kevésbé Britanniát amiatt, mert nem ott él. Egyszerűen gazdasági okai vannak annak, hogy Monacóba jár haza.
Mennyi az annyi?
Ám még így is az egész könyvből hiányzik az, akiről a mű szól. Megismerheti az olvasó jobban a versenyzőt? Nem igazán. Ugyan egy-két anekdota újdonságként jelenik meg, de a legtöbb interjút már bármilyen nyelven olvasni lehetett, ami a versenyzővel készült. Közvetlenül nem szólal meg, csak a már jól megszokott sablon sajtótájékoztatókról és hétvégi nyilatkozatokból fércelték össze a gondolatait. Nem szól kifejezetten az olvasóhoz, nem töri át a negyedik falat, – sőt, talán még a harmadikat sem.
A könyv 85%-a jól ismert momentumokból, eredményekből áll, még a maradék 15% kevés ahhoz, hogy elvigye a hátán a művet. Már egy szimpla Quadrant videóból vagy LandoLOGból többet tudhat meg a rajongó, a Twitch-közvetítésekről nem is beszélve.
Mindenesetre, aki mégis kedvet kap a könyvhöz, az Amazonról megrendelheti, ám az Egyesült Királyság helyzete miatt (Brexit) magas vámmal és adókkal kell számolnia (szerk: – jelenleg több, mint 11 ezer forintért vásárolható meg).
