13 év telt el azóta, de még mindig könnyeket csal a rajongók szemébe az a bizonyos malajziai verseny emléke. Amikor beigazolódott a mondás, hogy az ‘élet túl rövid ahhoz, hogy ellenségeink legyenek’.
Hogy mit csináltam 2011. október 23-án? Kihagytam a MotoGP-futamot, annyi biztos. Esetemben ez azért furcsa, mert körülbelül 5-6 olyan versenyhétvége volt az évek során, amit nem követtem végig. Nem csináltam problémát ebből a malajziai futamból, mert úgy voltam vele, hogy kedvencem azon a bizonyos Ducatin zötykölődik majd valahol a középmezőnyben, esetleg a kavicságyba fekteti a gépet. Gondoltam, semmi fontosról nem maradok le. Nem is tévedhettem volna nagyobbat.
Hagyományos baráti összejövetel volt nálunk aznap. 17 éves voltam, nyilván az volt a legnagyobb problémám, hogy október 23-a miért pont vasárnapra esik. Akkoriban csak egy televíziós csatorna közvetítette a MotoGP-t, amit természetesen nem fogtunk itthon, így egy osztálytársam vette fel nekem mindig a futamokat, és később visszanéztem. Estére kelve már bekapcsoltuk a TV-t, a barátnőmmel kint a konyhában éltük ki a művészi vénánkat.
Aztán édesanyám kiviharzott a konyhába, elfehéredett arccal. Nem értettem, mi a baj, mire megszólalt, hogy: „Gyere be gyorsan, a híradóban most mondják, hogy Simoncelli meghalt.” Életem leghosszabb 5 métere volt, mire beértem a nappaliba, és meredten ülve a kanapén hallgattam végig, hogy bejelentik, hogy mi történt. Egész éjjel nem aludtam.
Másnap reggel korábban mentem suliba. A már említett osztálytársam váratlanul megszólalt mögöttem a teremben, hogy: „Hallottad?” Mit válaszolhattam volna? Persze, hogy hallottam. Majd érkeztek a kevesebb érzelmi intelligenciával megáldott többiek, akik azon viccelődtek, hogy a „nagy Valentino Rossi megölte a legjobb barátját”. Zárkózott tinédzser voltam, rájuk hagytam. Gondoljanak, amit akarnak.
Jött Valencia, a megemlékezés, az óriásplakátokon a mindig mosolygós Simoncelli a vattacukorra emlékeztető hajával. Talán Pedrosa arca égett belém leginkább, aki közel sem ápolt felhőtlen viszonyt az olasszal, mivel túl agresszívnak gondolta. „Az élet túl rövid ahhoz, hogy ellenségeink legyenek” – mondta később. De akkor, aznap csak meredten bámult maga elé szótlanul.
Teltek az évek és felbukkant korunk egyik legnagyobb neve a MotoGP-ben. Marc Márquez. Szerintem a rajongók többsége szívesen megnézett volna egy Márquez-Simoncelli csatát, ahogy én is. Még pár futam és megszerezhette volna első MotoGP-győzelmét. Harcolhatott volna Márquezzel a bajnoki címért. Ma egy kényelmes kommentátori fülkéből közvetítené a futamokat.
Róla sokan azt hittük, hogy legyőzhetetlen. Még én is. Az első VR46-akadémista. Az ember, aki a legjobbtól tanult. Az olasz, aki méltó utódja lehetett volna a népe hősének. Aki bedobta a motort abba résbe is, ami igazából ott sem volt. A pályán kívül pedig egy végtelenül közvetlen, humoros figura volt, aki mindig kapható volt valami hülyeségre és megnevettette a körülötte lévőket.
Lorenzo ült a tévé előtt és zokogott édesanyja társaságában, mikor megtörtént a tragédia
