Aznap is talpon voltam már, kora reggel, pont ugyanígy, ahogy most épp ezt a cikket írom. Akkor épp Szombathelyről készülődtem az akkori osztályommal Budapestre, osztálykirándulás jelleggel. Eljöttünk megnézni a tűzoltók és rendőrök napját – igazából már azt sem tudom pontosan, hogy hol volt.
Azért nem bántam akkor, hogy nem láthattam a futamot, mert akkor megvolt bennem az a – már maximalizmus határán is túlmutató – rajongás, hogy nem egyszer megengedtem magamnak azt a luxust, hogy közöljem akár a szintén Forma-1 rajongó pajtásaimmal, hogy: annyira biztos vagyok benne hogy Senna nyer, hogy nekem már nézni sem kell a futamot, meglesz nélkülem is a győzelem.
Addig a napig mindig bejött ez a fajta arrogancia részemről, mert valóban szállított Ayrton, és volt olyan szerencsém, hogy amelyik futamoknak így indultam neki, tényleg meg is nyerte. Olykor akár a Magyar Nagydíj megtekintése helyett inkább uszodában lógtam a haverokkal.
Akkoriban, az internet és okostelefonok előtti időkben ,mivel a rádió sem volt bekapcsolva a hazafelé zötykölődő Ikaruson, semmit nem tudtunk a versenyről, és annak kimeneteléről. De igazából a hiányát sem éreztük, hiszen elég eseménydús napon vehetett részt a szigorúan fiúkból álló osztály. Felmehettünk roppant magasra a tűzoltóautó kosarában, lőhettünk, motorozhattunk, 14-15 éves srácoknak ez egy jó móka volt.
Amikor hazaértem, anyámék nem mondtak semmit, és szerencsére tele voltam friss élménnyel, így azokról beszéltem, nem is érdeklődtem arról, hogy mi volt Imolában…
Aztán megcsörrent a telefon, apám volt a vonal túlsó végén, Németországból.
Köszönés nélkül a tárgyra tért:
– Hallottad, hogy meghalt Senna?
– Jajj, hagyjál már, még ennyit sem tudsz, az Ratzenberger volt, és tegnap az időmérőn… – védekeztem azonnal reflexből, és meggyőződéssel.
– Nem. Meghalt, kapcsold be a tv-t, mindenütt ez megy...
Ekkor már anyám is beviharzott a szobába, kitépte a telefont a kezemből, engem meg a sajá szobámba küldött, hogy mindjárt jön. Már forgott velem a világ, de azt még hallottam, hogy közölte apámmal, hogy róla már órák óta folyik a víz, hogy hogyan adja elő nekem, hogy meghalt a kedvencem, és hogy ezt most marhára nem így kellett volna. Rá is csapta a telefont, én meg már magamba fordultan néztem a bekeretezett poszterem róla, az aláírásom az önéletrajzi könyvében amit két évvel korábban szereztem.
Megsirattam, persze hogy megsirattam. Ma sem emlékszem, hogy hogy aludtam el végül…
Másnap első dolgom volt Szombathely egyik legmenőbb újságosánál beszerezni mindent, amit csak lehetett, nemcsak magyarul, hanem angol és német nyelvű folyóiratokból is. Gyakorlatilag annyit mondtam csak az eladónak, hogy mindent adjon oda, amiben foglalkoznak Sennával, így mentem végül iskolába.
Éppen öltöztünk át szakmai gyakorlatra, amikor beesett az egyik fő Prost-rajongó osztálytársam. Nem sokat teketóriázott, csak közölte:
„Hát, idén sem lesz bajnok Ayrton Senna…”
Azonnal megborítottam, még az öltözőajtó is meghajlott, pedig nem voltam az a balhés gyerek, sőt az osztályban nálam inkább csak erősebb srácok voltak, de ekkor ez nem számított. Még akkor is püföltem, amikor a tanárunk az öltözőbe lépett…
Csak azért nem lett az esetből nagyobb balhé, mert szerencsémre a tanár úr is Senna rajongó volt. Aznap nem is csináltunk semmit, néma gyászban teltek az órák, kiolvashattam az újságokat.
Két évvel később jelenhettek meg első írásaim a Vas Népében a Forma-1-ről.
Őszintén szólva magam is nagyon hezitáltam, hogy érdemes-e tovább néznem a Forma-1-et kedvenc híján, ahogy mind a mai napig megdöbbenek azon hogy kiknek szűnt meg az F1 végérvényesen 30 éve, május elsején.
Azt hiszem, ez egy olyan pillanata az életünknek, amire mondhatjuk nyugodtan, hogy generációs élmény. Mindenki emlékezni fog arra, mit csinált ezen a napon 30 éve, pont ugyanúgy, ahogy tudjuk azt, hogy Antall József halálakor egy évvel korábbról lekeverte a Kacsameséket az MTV, vagy hogy mit is csináltunk 2001. szeptember 11-én a két repülő becsapódásakor.
The show must go on, ez volt akkor is a jelszó a verseny folytatódott, és az élet sem állt meg.
Hogy mekkora No. 1 Sennás voltam én Szombathelyen? Volt osztálytársaktól, sőt ismeretlenektől is kaptam még gyásztáviratot is: én. Pár évvel korábban az úttörőtáborban is azonnal rám ragasztották a Senna becenevet, és a játékos próbák/versenyek alatt a mi csapatunknál persze a megjegyzés rovat sosem maradt üres, vicces megjegyzésekkel szórakoztatták magukat is a nevelők. „Senna ismét a leggyorsabb volt! ” „Senna ismét pályacsúcsot ment!”
Eltelt vagy 15 év, és ismét egy Senna, Bruno kopogtatott a Forma-1 ajtaján. Nála tényleg idejekorán már elkezdtem a karrierje alakulásának a figyelését, már a brit Formula 3-tól kezdődően figyelemmel követtem.
Végül 2010-ben adódott volna először lehetőség, hogy találkozzak vele személyesen. Az akkreditációm a Magyar Nagydíjra akkor nem került elfogadásra, de nem abból a fából faragtak, hogy csak úgy ennyiben hagyjam a dolgot. Eleve kapott egy szép agyagtálat Szenna falujából amely a segítségemmel jutott el hozzá, ugyanakkor úgy voltam vele, hogy nekünk mindenképp találkozni kell. Kaptam is egy fülest, és megragadva az alkalmat, én is a Parlament felé vettem az irányt. Amikor végzett a protokoll látogatással, már mentem volna oda hozzá, és pontosan tudta hogy én a Péter vagyok, akinek köszönheti a tálat. Kicsit beszélgettünk, együtt megnéztük a Szent Koronát.
Egy évvel később már némileg jobb pozícióban, mint a HRT-náél volt, a Lotus motorhomejában találkoztunk ismét, és tényleg úgy érezhettem, hogy mint régi ismerősét üdvözöl. Nyilván ehhez hozzájárult az is, hogy alig egy hónappal előtte autóztunk együtt a Lotus Driver Academy keretein belül.
Utolsó Forma-1-es évében a Williams motorhomejában már annyira profinak számított, hogy természetesen neki is külön sajtós járt, aki minden lépését figyelte. Csütörtökön és pénteken még elég hatékonyan rázott le engem is, azonban amikor szombaton reggel megérkeztem a paddockba, Bruno kifejezetten kérte, hogy üljek az asztalához reggelizni és beszélgetni, sőt még a sajtósát is elzavarta, ezzel aztán minden írott és íratlan szabályt felrúgva. Hogy mi mindenről esett szó, egyelőre maradjon továbbra is az én titkom, de nyilván adta magát a téma is… egy Senna egy Williamszben…
Nekem a május elsejék örökre megváltoztak 30 éve, szó sincs munka ünnepéről, ez a nap számomra és sok millió ember számára is az örök gyászé.
